|
A Hősök napja alkalmából rendezett rendezvénysorozat szent misével kezdődött, majd körmenettel folytatódott.
Fél 11-től a Kecskeméti Pedagógus Kórus hangversenyét láthattuk és hallgattuk a Római Katolikus templomban.
A kórus vezetője: Laczkó János volt.
A koncertet a Bács-Kiskun megyei Közművelődési Intézet és az Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
A "Hősök napja" megemlékezést idén először rendeztük meg, s remélem, hagyománnyá válik. Ebben az évben kiemelt figyelemmel a II. világháború hőseire emlékezünk. Az ünnepség egyben szoboravató is. A rendezvényen megjelentek:
- a szobor készíttetőjének Réczi Ilonának és Bánkúty Gézának rokonai,
- Markolt György szobrászművész, az alkotó,
- Papp József polgármester úr,
- Kovács Tímea körjegyző asszony,
- Szatmáriné Bazsa Rózsa alpolgármester asszony,
- Salánki Ferenc plébános ura,
- Kósa István református lelkész,
- a képviselő-testület megjelent tagjai,
- fellépők,
- és nagy számban a falu lakói, rokonok, ismrősők.
Réczi Ilona (településünk szülötte) és férje vitéz Bánkúty Géza nemrég úgy döntöttek, hogy pénzt adományoznak községüknek, egy II. világháborús emlékmű elkészíttetéséhez.
Nagylelkű adományukat köszönjük.
A műsor elején Nagyistók János részleteket olvasott fel népműészeti alkotásokból, majd Papp Józseg polgármester úr mondott ünnepi beszédet.
Tisztelt Hölgyeim! Uraim!
A magyarság a történelem folyamán öt krisztusi sebet kapott. Muhi, Mohács, Kismajtény, Világos, Trianon. Ez az öt seb nem a kiválasztottság szimbóluma volt, hanem valóságos öt halálos szúrás, mindenik elég arra, hogy egy faj elvérezzen bele, hacsak az életereje nem olyan roppant szívós, hogy kiheverje.- írja Móricz Zsigmond.
Mi ma azért jöttünk össze, hogy emlékezzünk a ma élő és jövő nemzedékek okulására, a hősök dicsőségére. Hiszen áldozatuk csak akkor nyerhet értelmet, ha tetteiket nem nyeli el a felejtés homálya, és ezáltal elfoglalhatják az őket megillető helyüket a nemzet panteonjában.
Mi Jászszentlászlóiak a településünk fiatalságának köszönhetően (135 év) csak, és kizárólag most és itt arról beszélhetünk (még, ha ide is képzeljük a már említett öt krisztusi sebet és az ott meghaltakat), hogy a két nagy világégés alkalmával - I. és II. világháború -, mennyi hőst áldoztunk a haza oltárára. Így az I. világháborús emlékművünkön 124 hős neve, míg a II. világháborús és most avatásra illetve felszentelésre váró emlékművünkön 101 fő szerepel. Őróluk is, és a többiekről is szól ez a mai ünnepi alkalom. De vajon nem csupán azért gondoljuk-e ezt így, hogy vigaszt leljünk az egyéni, közösségi tragédiáinkra. Nem pusztán önmagunk miatt van-e szükség arra, hogy a Magyar Hősök Emlék-ünnepén együtt legyünk? Hiszen nekünk, magyaroknak a hősiesség, a hősi küzdelem mintha a vereséggel, az alulmaradással lenne egyenértékű. A magyar vitézség színterei, Muhi, Mohács, Világos, Doberdó, Don-kanyar neve lélekharangként dong a fülünkben. Különösen a mögöttünk hagyott évszázadban, a számunkra vesztes XX. században érezhettük így, hogy a fényes diadallal, a győzelem dicsőségével jutalmazott hősiesség örökre visszavonult a népmeséinkbe. Történelmünk során hányszor gondolhattuk azt, hogy bukásunk az ügyet is, - mint Dugovics Titusz a törököt örökre magával rántotta. És vajon nem gondolhattuk-e már számtalanszor azt is, hogy nekünk hőseink nincsenek is, csak áldozataink vannak? Ha jól belegondolunk, érthető ez, hiszen nálunk szerencsésebb sorsú nemzetekhez nem csupán annyiban volt kegyesebb a történelem, hogy kevesebb csapást kellett elszenvedniük, hanem annyiban is, veszteségeiket is könnyebben feldolgozhatták, mert a hősi áldozat értelmét győzelmeik, nemzeti sikereik rendre alátámasztják. Nekünk magyaroknak viszont még gyötrő kétségekkel is meg kellett, meg kell küzdenünk. Igen, kedves barátaim, nekünk sokszor évtizedeket kellett várnunk, míg megértettük a velünk történtek magyarázatát. És sokszor csak nemzedékek múltán derült fény arra, hogy nem volt hiábavaló a küzdelem. Gondoljanak csak bele, hány hősi pillanatnak köszönhetjük, hogy ma ugyanaz a föld terem nekünk kenyeret, mint egykor Szigetvár hős védőinek, vagy ugyanazon a nyelven beszélünk, amelyiken a várfalak sötétjében. Istenhez fohászkodtak a magyar vitézek Nándorfehérvárnál. Mennyi helytállás, mennyi önző érdeket háttérbe szorító önfeláldozás kellett ahhoz, hogy megmaradjunk! Megmaradjunk és gyarapodjunk, hiszen ha nem is sokkal, de mégiscsak nagyobb területre terjed ki a mai magyar állam, mint a török hódoltság korában.
Nem volt tehát hiábavaló, hogy az előttünk járók megcselekedték, amit megkövetelt a haza. És nekünk, kései utódoknak nem bánkódnunk kell, hanem hálát adni azért, hogy voltak, mindig voltak, akik számára a haza ügye, a szeretteik, az utánuk következő nemzedék sorsa, boldogulása, fontosabb volt, mint saját jövőjük.
A mai ünnepen, tehát sokkal többről van szó a saját lelki nyugalmunknál, az utódok kötelességéről. Mert a hősiesség és a tisztelet együtt járnak, egymással szorosan összetartozó dolgok. Valahogy úgy, mint az ősi templom rejtett kincse és a lenyugvó nap sugarai. Az odairányított fény nélkül észre sem vennénk, mi mindent rejt a sötétség, de a fény is csupán céltalanul kalandozna a falakon, ha nem lenne mit megvilágítania. A hősiesség is, csak a tisztelet fényében látható. Tisztelet nélkül nincs hősiesség, de hősiesség nélkül sincs tisztelet. Ezért vagyunk itt, hogy legalább ilyenkor, a Magyar Hősök Emlékünnepén tisztelettel adózzunk a hőseink emlékének.
Minden ünnep, minden megemlékezés önvizsgálat is egyben. Lehetőség arra, hogy megismerjük magunkat, és egy olyan mérce mellé álljunk, amelyet nem mi állítottunk fel, hanem rovásait az évszázadokkal előttünk járók vésték. Azonban, ahogy a kizárólag a mának élő ember elmagányosodása törvényszerű, úgy a múltjára büszke, a hagyományaihoz ragaszkodó és a jövővel törődő ember közösségre találása is az.
Ezért fontos tehát, hogy ma május utolsó vasárnapján ilyen szép számban összejöttünk, mert ez azt jelenti, hogy mindannyian tisztában vagyunk vele: a mai megemlékezés fontos a jelenünk, a múltunk miatt is. Az ittlétünk tehát üzenet, azt üzeni, hogy nem felejtettük el a kötelességünket a múlt, felelősségünket a jövő felé.
És még valamit befejezésül el szeretnék mondani, és amely csak Ránk Jászszentlászlóiakra tartozik.
Volt községünkben is egy sötét időszak, amikor néhány embert, csak azért börtönöztek be, mert ezen a rossz homokon a szorgalma, vagy öröksége folytán több földdel rendelkezett. Koromnál fogva nem érintett az ügy, de mint a község választott vezetője, szeretném megkövetni azokat az embereket, akik ezt elszenvedték, akik már nem élnek azoknak az utódaiktól, akik élnek még Tőlük.
Legyen egyszer békesség ebben a faluban és reményeim szerint az országban is!
Papp József
polgármester
Örömünkre szolgált, hogy megjelent közöttünk Kiss Vilmos, aki 1951. március 8-án (községünkből utolsóként) jött haza a hadifogságból. Az új II. világháborús emlékművünket
Vilmos bácsit leleplezte le.
A szobrot Kósa István református lelkész és Salánki Ferenc plébános szentelte fel. Ezt követően Réczi Valéria mondott verset.
Az alkotót, Markolt György szobrászművészt, polgármester úr köszöntötte.
Az ünnepi műsort A világon élni csak hősként érdemes címmel a Szent László Általános Iskola tanulóinak verses műsora zárta.
Felkészítő pedagógusok: dr. Borotai György Istvánné és Rókus Róbert
Búcsúzóul együtt énekeltük el a Szózatot.
Főszervező: Bakodiné Tábori Eleonóra
Cikk: Dobos László
Kölön köszönöm Németh Józsefné segítségét.
Kapcsolódó lapok:
Képek Fotogaléria: http://www.jaszszentlaszlo.hu/index.php?id=fotogaleria
Emlékmű a Geocaching.hu lapján: http://www.geocaching.hu/caches.geo?id=2536
|
